Bank
Ide menj
Videók és játékok
Cukik
Főoldal
Magyarázat
Toplista
Adatok
Bolt
Térkép
Újságos bódé
Templom
F. Zoltán profilja
Fórum
Galéria







Szerelmes sztori kell, basszuskulcs?


Hát ez én vagyok. Passz. Végülis.

Mim van nekem? Kedvem nem sok ezt a baromi béna naplót irogatni. Úgy érzem magamat, mint azok a lányok az iskolában, akik visítozva menekülnek minden hímnemű láttán és... Pfuj. Csupa lehetetlen, lelketlen alak. De anyám tegnap, amikor a nagymenő unokatesóm bulijára készültem (amolyan "überkirály" parti, zenével, nagyokkal, dugipiával). Szóval épp erre a bulira készültem, és épp a legrondább, szöszös, kötött, szürke pulóveremet akartam felvenni, a legantipartisabb, szakadt cipőmmel, akkor anyám kibukott.

  • Na de Radiátorka!!!

Ja azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a napló soha senkinek a kezébe nem kerülhet? Sőt, célom, hogy soha senki ne tudhassa, hogy ez az én tollamból származik. Ezért senkit nem hívhatok a nevén és dátumot sem tűntetek fel az oldalakon. Természetesen nem hívnak Radiátornak, de (az előbb elsorolt okok miatt), elneveztem magam Kellemetes Meleg Radiátornak. A Kellemetes a család nevem, amit a tanárok előszeretettel használnak, illetve azok a srácok az iskolában, akiknek az egójuk a Holdat veri. A Meleg az a keresztnevem. Rühellem, utálom, így csak azok a laikusok hívnak, akik nem ismernek személyesen. Halálnak halálával hal meg az, aki ezzel mer poénkodni! És az utónevem, amit használok, a Radiátor, a jóbarátoknak csak Radi, anyámnak Radiátorka. Hogy honnan ihlettem ezt az álnevet? Jelen pillanatban a szobámban lévő fűtőtest melengeti tagjaimat. Meg ugye az embernek legyen annyi önbecsülése, hogy egy jó dolgoról nevezze el magát. Ezért lettem Radiátor. Szóval. Anyám sipákolva kiabált rám. Erre én a teljes értetlenség jegyében:

  • Gondod van?!

Sok tanárnak és ismerősnek problémája van az anyámnak szánt hangvételeimmel. De akik ismertek azok már megszokták. Ahogy anyám is. Én ilyen vagyok. Passz.

  • Már megbocsáss, édes lányom!- rikoltozott tovább- Nem bírom tovább tétlenül nézni a konzervatív viselkedésedet! Hány éves is vagy tulajdonképpen?!

  • Tizenöt. Te szűltél, tudhatnád.

  • Hát, kicsikém, amikor szűltelek nem az volt az első gondolatom, hogy a lányom egy lehetetlen alak lesz tizenöt évesen! Miért nem viselkedsz normálisan?! Neked zenét kéne hallgatnod! Barátnőket kéne szerezned! Buliznod kéne! Szerelmesnek kéne lenned! Te meg úgy viselkedsz, mint valami... Á, hagyjuk.

Igazán nem kéne ezen ennyire fenn akadnia anyámnak. Hogy hallgassam azokat a nyáladék szarokat?! Mint a többi baromarcú lányka? Hogyne. Barátnők?! Minek?!?!?! Mégis ki akarna az én haverom lenni? Egy túlontúl alacsony, rövidhajú, bunkóparasztnak gondolnak, aki fura könyveket olvas és még antiszociális is. De megnyugodhatnak, én se vágyom rájuk. Buli? Barmok gyülekezete, akik örjöngnek és dobálják magukat a partizenének nevezett mocsokra, valami nagyon menő szerelésben. Szerelem? Rózsaszín köddel a fejem körül rohangáljak egy barom után, akit még csak nem is ismerek? Kösz, nem. Tehát anyám nagyon kibukott, pedig az unokatesóm bulijára végül farmert vettem fel és egy teljesen normális, sárga pólót. A bulin nem történt persze semmi, a sarokban olvastam, azt kész. Szartam rájuk.

Anyám másnap egy naplót vágott hozzám. Szinte a szó legszorosabb értelmében. Mert meglátta, ahogy a legújabb csillagászati szakkönyvet olvasgattam a fűtőtestnek támaszkodva. És írnom kell bele. Mert szerinte nincs lelkem. Még is csak az anyám... Meg nagyon mérgesnek látszott. Úgy hogy írok.

Keresem azt a dolgot, ami a lelkem. Mert anyám elgondolkodtatott. Tényleg nincs lelkem. Nem szoktam félni, sírni, vágyódni, bánkódni, örülni, nevetni, satöbbi. Eléggé megijesztett és tényleg szellemnek éreztem magamat.

Talán a gimnáziumban ez meg fog változni. Hogy miért tizenöt évesen megyek gimibe? Mert hetedikbe meghúztak. Biológiából. Nem tehetek róla, rosszul vagyok a vértől. És úgy hallottam lesz boncolás. Bár mint később megtudtam, az egész évben egyetlen egyszer boncoltak, de én nem jártam be egy órára se. Szeptembertől júniusig. Tehát ezért buktam. Hátrányomra válik persze, a különcségem majd. Mint ahogy az általánosban is nyomi voltam. Volt aki szabályosan rettegett tőlem, de a legtöbben magasról tettek rám. Mintha nem is léteznék. És akkor csodálkoznak, ha nincs lelkem?


*

Eljött, a várva nem várt nap. Gimnazista lettem. Egy utcányira. Ott ültem reggel nyolckor az középső padokba. Egyedül. Később az új osztályfőnököm, (harcsafeje van) mellém ültetett egy fiút. Természetesen pont ugyanolyan mint a többi. Bár ami igaz, ez a példány szemérmetlenül helyes. De attól még egyáltalán nem különb. Tojtam rá.

A nap úgy telt, mint bármely más éveleji nap. Visszafogottság, igazgatói beszéd, könyvek kiosztása, stb.Részint a pad alatt olvastam. Ahogyan az elkövetkezendő napokban szintén. A tanárok bemutatkoztak, a gyerekek is. Mindegyik pont ugyanolyan mint az általános iskolában. Elkezdődött a tanítás, persze még nem sok minden történt, a tanárok próbálnak lazulni. Körülbelöl kilencen Melegeztek le. Radiátor! Az agyukba véstem. Egyébként nem hinném, hogy alkalmuk volna szólongatni engem az elkövetkezendő években. A tanárok is csak a legvégsőbb esetben tették, a régi suliban. Szóval az első három nap így telt. Majd egyszer csak, már nem is emlészem milyen óra volt, a padtársam megbökött. Szó szerint. Egy vonalzóval. Ránéztem a lehető legértetlenebb és legszemrehányóbb tekintettel.

  • Ez mi?- súgta a könyvemre bökve a vonalzóval.

Talán nem látott még könyvet?! Továbbra is összevont szemöldökkel figyeltem.

  • Te egy fura lány vagy- állapította meg, majd rámvigyorgott.

Felvontam a szemöldököm, majd nem vettem tudomást róla és visszafordultam a könyvembe. Fiúk nem szoktak hozzámszólni. Maximum a legnagyobb unalmukba. Gondoltam ez is eléggé unatkozott. Az igaz volt. Mert továbbra is a vonalzójával csapkodott. Én meg ránéztem, olyan "mi a retkes rákért nem hagyod abba, műmájer gyerek" pillantással.

  • Mondj valamit.

  • Velem nem szoktak fiúk beszélgetni- feleltem a lehető legkultúráltabban.

  • Akkor biztos nem vagyok fiú- és újra rámnevetett azzal a túltökéletes fogazatával.

Többet nem beszéltünk.


*


Az osztályom elkezdett egyre oldottabb lenni. Barátságok alakulnak ki. Mint ahogy lenni szokott. Három hét múltán az én viselkedésem persze mit sem változott. Ma délután éppen a félcipőmmel az avart rugdaltam az utcánkban. Hazafelé siettem ilymódon. Egyszer csak valami gyanús kezdett lenni. Hirtelen hátra fordultam. És ott állt röhögve a padtársam.

  • Szia.

  • Jól szórakozol?- mondtam.

  • Neked még egy barátod sincs- állapította meg- de barátnőd se több.

Tovább léptettem ő meg követett. Csak beszélt és beszélt. Egyre mondta a magáét. Mesélt, én meg hallgattam. Gördeszkáról, a testvéreiről, a suliról, meg minden baromságról. Aztán az ajtónk elé értem, ő meg elköszönt és ment tovább. Anyám látott minket az ablakból és persze kapásból félreértette a dolgokat.

  • Hééé, ki ez a nagyon szép fiú? Mi történt? Mesélj csak! Megtanultál kommunikálni?

  • Anyám, hagyj élni- feleltem lekezelően.


*


Telnek, múltak a hetek. A padtársam egyre csak követett. Amúgy Társ Padként szeretném nevezni a könyvemben. Minden délután elkísért. És beszélt. Én meg csendben mentem és hallgattam. Szinte mindent tudtam róla. És semmi sem lepett meg. Pont ugyanolyan volt, mint a többi srác. Gitározott, gördeszkaversenyeket nézett a tévében és egy rakás tesója volt. Tehát ugyanolyan semmilyen fiú volt Pad, mint akikkel eddig találkoztam. Csak volt ez a hóbortja.

November van már. Ma az első hó is leesett. Ott trappotunk az utcámba, mint minden délután. Amikor egyszer csak megálltam. Padot nem zavarta, csak mesélt tovább.

  • Tehát tegnap délután gitár órán találkoztam azzal a gyerekkel, aki minden alkalommal elszakítja a húrjait és úgy játszik a hangszerén, mintha húst klopfolna. De kajakra. És amikor beléptem az ajtón...

  • Hé!- szakítottam félbe idegesen.

Rámemelte hatalmas kék szemeit és érdeklődve figyelt.

  • Figyelj. Én nem értem. Miért beszélsz velem? Én nem is válaszolok! Szereted szivatni a nyomikat?

  • Mindig vágytam egy olyan emberre aki végighallgat. Meg úgy látom gondjaid vannak.

  • Gondok?! Nincsenek gondjaim- feleltem.

  • De barátod sincs.

  • Mert engem senki nem akar a barátjának. És én se. Megvagyok így, eddig is megvoltam.

  • Ez nem igaz. Én igenis a barátod akarok lenni. És ha még sose volt barátod, nem is tudod milyen, ha van.

Ezen az érven elgondolkodtam.

  • De te nem vagy komplett!- és ránevettem.

  • Köszönöm a bókot. De azért akarod, hogy legyen egy nemkomplett barátod?

Nevetni kezdtem. Teli torokból. Kacagni. Megütögettem a havas kesztyűmmel, prüszkölt a hótól. Egészen egy kis havas tacskóra emlékeztetett. Olyan tacskóra, mint Bernát. Akit nyolc éves koromban kaptam. De mindössze fél évig volt nálam. Mert apu elvitte. Nem mondtam még? Apu elment. Itt hagyott minket anyámmal. Azóta nincs lelkem, se barátom, se senkim. Szóval itt van Pad... És akkor nem érdekelt, mert egészen olyan volt, mintha Bernátot látnám. Pad feljött hozzám. És a barátja lettem. És ő is nekem.


*


Fura. Van barátom. Talán csak egy. Ez igaz. De mintha ez által lelkem is lenne. Egy kicsit. Hiszen a barátom a lelkem részét képezi. A suliban nem értik. Ott ugyanis eléggé menőnek számít Pad. Követik a visítozó lányok. De őt nem érdeklik. Csak én érdeklem. Aki az elmúlt napokban haverkodni akart velem (persze csak lányok), azokat, talán kissé bunkó módon, de elhajtottam. Nem érdekelnek. Amúgy is csak Pad miatt akarnak velem beszélgetni...


*


Nem is tudom mi lenne velem Pad nélkül. Jaj, ez kezd nagyon durván érzelgőssé válni. Pedig ma reggel már anyámnak is sikerült felfognia, hogy nem, nem járunk és nem is fogunk járni Paddal. Anyám csalódott. De azért örül. És szerintem egy kicsit belezúgott Pad kék szemeibe. Mint valami ostoba lányka a sulinkból, úgy mered utána. Basszus. Na mindegy.

Ja és még egy probléma. Ma Pad is azt mondta, hogy nincs lelkem. Egészen elszomorodtam. Pedig Pad eléggé felhúzta magát.

  • Te! Radi! Tudod egyáltalán hogy néznek ki a tanárok?!

Ezen eltöprengtem. Az ofőnknek harcsafeje van. Ezt tudom. De a többi? Nem igazán. Nem csoda, általában olvasni szoktam a pad alatt. Az osztálytársaimat sem tudnám megnevezni.

  • Nem igazán érdekel a tanárok pofázata- próbáltam visszaflegmázni Padnak.

De ő kiakadt, Tényleg.

  • Miért bábozódsz be? Ez engem annyira, de annyira elszomorít.

És valóban elhittem neki, hogy szomorú. Miattam.

  • Pedig ma elmentem veled a büfébe, és vettünk egy forrócsokit!- próbálkoztam.

  • Igen, de húsz percig könyörögtem és egész végig olvastál. És ha valaki barátkozni próbál veled, te rögtön olyan paraszt vagy vele. Miért? Nem értelek, Radi! Nagyon nem.

  • Ezek a gyerekek nem olyanok mint én...

  • Nem is ismered őket! Honnan tudhatnád? Belezuhansz a regényeidbe! A külsőddel nem is törődsz... Nem élsz! Halott vagy!

Erre elkezdtem sírni. Olyan könnyek törtek elő belőlem, amik hosszú, hosszú évek óta szunyókáltak bennem.

  • Pad!- hüppögtem és idegesítően emlékeztett a saját hangom egy szappanopera főhősére- Amíg éltem... Csak csalódtam! Nekem ez nem kell. Élek inkább a regényeimben. Hiszen ott megtörténhet bármi... Ugyse... ugyse tudnék normálisan viselkedni.

Gusztustalannak érzem magamat.


*


Képzeld, kedves naplóm... Ma, Pad, az egyik szünetben szó nélkül kivette a könyvemet a kezemből! Az hagyján, utána pedig belehajította a szemetesbe! Az osztály röhögött. Én meg úgy éreztem teljességgel átvágtak. Bedőltem egy ugyanolyan fiúnak, minta többi! Bah!

  • Nem próbálsz meg egy szünetet nélküle kibírni?- vigyorgott Pad fogkrémreklámba illő agyaraival.

  • De tényleg, Radiátor- szólt hozzám egy barna, hullámos hajú lány osztálytársam, akinek neve Sose Jut Eszembe, becézve Jutka- Igazán beszélgethetnél velünk, kedves lánynak látszol.

Idegesen néztem körbe, egészen megrémisztett az osztályom. Néhány fiú marháskodott, volt aki zenét hallgatott, a lányok csacsogtak, szóval minden úgy működött, ahogyan az ember elképzlené. De én megijedtem. Rémületembe a táskámért nyúltam, hogy kivegyek egy tankönyvet, de Pad gyorsabb volt és a táskámra, egyszerűen ráült. Most már villámló tekintettel néztem állítólagos barátomra, aki erre kutyaszemekkel nézett vissza. Megint beugrott az a kép Bernátról.

  • Csak érted teszem, remélem egyszer még megbocsájtod- mondta.

Duzzogva belenyugodtam, hogy ki kell bírnom tíz percet még. Közben Jutka mellém ült és vidáman csacsogni kezdett:

  • Tudod, mindig akartam ilyen tök jó, rövid hajat- célzott nevetve fiús tincseimre- olyan egyedi, meg vagány.

  • Igazán nem kell kedvesnek lenned- mondtam neki.

  • De hát miért? Én ezt nem jópofizásból csinálom. Csak egyszerűen a barátod akarok lenni. Nem hiszed el?

Lesütöttem a szememet, majd valami bocsánat-félét makogtam. De szegény lányt, már nem igazán izgattam, ott hagyott. Pad meg csalódottan emelte fel fenekét a táskámról.


Délután már a házunk előtt álltam Paddal, aki az incidens ellenére ugyanúgy elszórakoztatott öblös hangján meséléseivel. Majd egyszer csak megtorpantam. Egészen keserűen néztem Padra.

  • Na jó. Tényleg fel kell támadnom. Ebből elég- jelentettem ki- Az állítólagos napjaim úgy telnek, hogy az már egyszerűen vicc. Szánalmas vagyok. Színt akarok bele vinni! Érdeklődési köreim nincsenek, barátaim se, külsőm, élményeim se... Áhh.

Pad egészen elcsodálkozott, szerintem ennyit egyszerre még sose mondtam neki. Majd mosolyogva kérdezte:

  • Na, és hogyan akarod kezdeni?

  • Például, hogy ne hozzám menjünk fel. Már baromira unalmas.

  • Én nem unom- nevetett- de remek, már be akartam neked mutatni a tesóimat.

Azzal elindultunk a másik irányba, Padék háza felé. Egy nagyobb fajta panelba lakik Pad, a párhuzamos utcában. Ahogy beléptem a küszöbön, egy kis három éves forma srác rögtön rácsimpaszkodott a lábamra.

  • Te ki vagy, ki vagy te?- ismételgette sejpítve, és csak rángatta a lábam.

Pad dorgálva és nevetve szedte le a lábamról a kis kölyköt, akinek pont ugyanolyan szeme volt, mint Padnak. A kisfiúnak már akkor odaadtam a Csimpi álnevet.

  • Szegény gyerek mindenkit így üdvözöl, majd megszokod- lépett ki a szobából egy számomra teljesen idegen, tizenhét éves forma, magas lányzó, fenékig érő haját fésülgetve.

  • Na szépen vagyunk, nem is köszönsz neki- mondta szemrehányóan Pad, mint később kiderült, nővérének.

A lány nagyon magabiztosnak látszott. Csak átvetette vállán a haját és így szólt:

  • Ő se töri magát. De szerintem elhanyagolhatóak a formaságok.

Pad forgatta a szemét, én meg nevettem.

  • A nevem Radiátor- mondtam halkan.

  • Radi- javított ki Pad.

  • Öröm- mondta flegmán a nővér, majd behúzott a szobájába.

  • Nagyon hülye- mondta együttérzőn Pad.

  • Nekem szimpi.


*


Az elmúlt másfél hétben elkezdtem megvalósítani a feltámadásomat. Úgy ahogy. Először is, még a múltkori bejegyzésem után két nappal leültem Pad szobájába (ahol egyébként nagyon nehéz egy szabad felületet találni a nagy rumliban) és komolyan elmeséltem neki mindent. A szó legszorosabb értelmében. Azt, hogy hol születtem, mit dolgoznak a szüleim, azt, hogy a külvárosban laktunk nyolc éves koromig, azt az estét amikor apu többet nem jött vissza. Mindent elvitt magával, köztük a kiskutyámat, Bernátot is. Ami meg mégis otthon maradt, azt anyám kihajította a szemétbe. Anyám "halott" időszakát meséltem el, amikor naphosszat szótlanul ténfergett a házban, alig evett, én meg hiába beszéltem neki, csak némán ringatózott a karosszékében. Nem nézte a kedvenc pletyka-showjait, nem olvasta a sztármagazinokat, nem hallgatott béna Bachot, tehát megszűnt létezni. Ezt az állapotot körülbelül fél évig tartotta. A kilencedik szülinapomig. Akkor én éltem helyette, főztem, mostam, vasaltam, postára, boltba, piacra jártam, takarítottam, és rengeteget beszéltem hozzá, természetesen választ várva. Fél év múlva, a kilencedik születésnapomkor már minden életkedv elszállt belőlem. Végleg. Akkortájt már semmim se volt. Hiányzott az anyám, az apám és a kiskutyám. Nem motivált semmi már. Pedig anyám szülinapomra teljességgel rendbe jött. Bár gyakorta láttam még sírni a mosdóba, de újra ugyanaz az anya lett, akit megismertem. De én már soha nem lehettem ugyanaz. Egy darabig kerestem apát és Bernátot, mindenféle lehetetlen helyen. De aztán feladtam És eltemettem magamat. Mai napig halott vagyok. Egészen eddig meséltem neki. Pad némán és feszülten hallgatott. Majd megölelt. Tudom, eléggé fostalicska pillanat, de én is átöleltem és a könnyeim végig folytak a pólóján.

Aztán a következő napokban szinte minden délután nála voltam. Volt, hogy csak ültem az ágyon, olvastam, ő is ült és gitározott. Megnéztem vele a deszkás videóit, a kedvenc gitárszámait s előadta nekem. A legjobban azokat a számokat szerette, amik megremegtették az ember bélrendszerét. Elég fura, de így van. Mivel nem hallgattam jó zenét (rosszat se sokat az elmúlt években) egészen meglepett. Főleg a huszonhetesek klubjának tagjait, illetve olyan halott zseniket hallgatott, akik úgymond "legendák" maradtak. John Lennon, Elvis Presley, Freddie Mercury, Curt Kobain, Janis Joplin, Michael Jackson, Amy Winehouse... szép zenék. És kicsit olyan is mintha a regényeimet olvasnám. Érzelmeket fejeznek ki. Egyik nap egészen elmerültem, az ágyán heverészve a gondolataimban. Akarva akaratlanul egy Janis Joplin számot énekelgettem. Azt hiszem Mercedes Benz a címe. Tényleg, totál merengtem a semmibe, amikor az a gonosz Pad elkezdett halkan gitározni. A dallamot. Egy jódarabig észre se vettem. Átvert! Végigénekeltem a számot, anélkül, hogy rájöttem volna mit teszek. Amikor feleszméltem, ráüvöltöttem:

  • Hé!

  • Felébredtél, csipkerózsika?- kuncogott.

  • Nem voltam beszámítható állapotban és te kihasználtad!

  • Örülj neki, atom jól énekelsz. Azt hiszem jól halad a feltámadós projekt- vigyorgott.

Én pedig elkezdtem püfölni egy párnával a fejét, ő meg úgy röhögött, mint egy hörcsög, aki beszorult a mókuskerékbe.

Tegnap már egészen oldott voltam minden szempontból. Pad szülei már teljesen megszoktak (Társ úr és Társné), otthonosan mozogtam a házban, Csimpivel legjobb haverok lettünk (iszonyat az a kissrác, felmászik mindenhova), megtudtam Pad nővérének nevét (amit persze nem írok le, de én csak Társ Amazonnak hívom itt, vagyis Ami), és néha még énekeltem Paddal. Egy csomó szép dalt mutatott nekem. Ugyan az iskolába nem vagyok egyenlőre nyitottabb, de így is úgy érzem, hogy a lelkem egy kis szelete már ébredezik! Sőt határozottan ébren lesz, ha holnap elmegyek szimfónikus koncertre Paddal.


*


Kész vagyok... Ennyi. Teljesen. Egy ceniméterrel a föld fölött repkedek. Tudom, fura ez az én számból. Uhúúú! Szóval este, megerőltettem magam (elloptam anyám ősrégi estélyiét) és felöltöztem rendesen. Pad egy élére vasalt öltönyben várt kék szemekkel, szép fogakkal és egy lehelletnyi zselével a fején. Ha nem ismerném le is köptem volna, olyan műmájer külsőt öltött. Belémkarolt, majd elindultunk. Eléggé fura volt. Nagyon régen voltam ilyen eseményeken. Kicsit zavarban voltam a nagyon sok embertől. Még csak egy könyvbe se merülhettem bele, hogy ne vegyem őket észre, basszus!!! Beültünk valahova középre. Pad mind ismerte ezeket az embereket, többnyire egy zeneiskolába járt velük, ezért nagyábból egy idősek is voltak velünk. Pad a gitárzenekart várta a legjobban. Rengeteg fiatal gyerekből állt a nagyzenekar. Középen egy uborka-forma bácsika vezényelt, szinte már röhejesen nagy karlendítésekkel. De a zene nagyon jó volt. Ennyi hangszer egyszerre! Hű! Ámultam. Előadtak egy csomó számot. Tisztára katarzis-közelbe kerültem. Pad jót szórakozott a kerekedő szemeimen. Elég sokszor látta a próbáit a zenekarnak, ezért nem nagyon figyelt. A tarkómnál, ahol a legtüsibb a hajam, ott piszkálgatott. A nagy álmuldozásban persze ráhagytam. És végre jött a gitárzenekar. Nyolc egyforma fekete szmokingban lévő fiú lépdelt be a színre. Leültek félkörbe.

  • Látod, így tartják a klasszikus zenét játszó gitárosok a gitárt- mutatott a fiúkra Pad.

Elkezdődött. Az ujjak pörögtek, a sok szólam újra elvarázsolt. És akkor hirtelen besétált, gitárral a nyakában egy újabb fiú. Széles válla, nagyon dús fekete haja volt és vastag szemöldöke. Úgy játszott a gitáron, mint még senkinek nem hallottam. Besétált a félkör közepére és ő volt a dallam. A másik nyolc eltörpült mellette. Nem bírtam tovább. Elkezdtem a nyakamat nyújtogatni, felállni a helyemről, hogy jobban láthassam. És igen. A gyomrom szaltózott párat, majd kivert a víz. Sokat kellett morfondíroznom, hogy miért lehet ez. Majd leesett: azt hiszem szerelmes lettem. Pár perc múlva, amikor a számnak vége lett, szinte száz százalékra vettem. Sose gondoltam volna, hogy eljön ez a pillanat az életemben. Teljesen leamortizálódtam amikor a fiú, akit rögtön elneveztem magamban Kovács Péternek kiment a színpadról. Na jó, bevallom, őt valóban Kovács Péternek hívják. Csak nem hívhatom valami béna gúnyneven? Dehogy! Ó! Péter... Igazán fantasztikus név. Kovács Péter... Jaj istenem! Egy pár percig merengtem, majd, Pad, akiről egészen megfeledkeztem megrángadta az estélyim ujját.

  • Örülök, hogy ennyire tetszett- mosolygott.

  • Igen...- rebegtem- te... Pad... nem mehetnénk be a... az öltözőkbe? Ahol a zenészek öltöznek? Te ismered őket!

Pad furán nézett rám. Majd így szólt.

  • Minek?

  • Csak... Mert, csak!

Később már az öltözőkben voltam. Pad kinnt maradt. A fiúk félig jelmezben ültek és eléggé meglepődtek amikor beléptem. Szívem választottja így szólt:

  • Ó, hölgyike, jöttél szórakoztatni minket?- röhögött.

Erre én totálisan elvörösödtem. A többi zenész is nevetett. Pad benézett az ajtón.

  • Velem van, fiúk... Csak mindenképp be akart jönni.

  • A Pad gyereknek barátnője van, nézz oda!- szólt szívem szerelme.

  • Nem, dehogy!- kiáltottam hirtelen- Teljesen szabad vagyok!

Azzal valami kacsintás félét küldtem a fiú felé, majd Pad kirángatott az öltöződből.

  • Mit csinálsz?- sziszegett rám.

A kérdés nem jutott el az agyamig, csak vigyorogva mentem vissza a második felvonásra.


*


Körülbelül két hónapja nem írtam naplót. De ami az elmúlt két hónapban történt, olyan nehéz... És olyan szörnyű voltam... És olyan szörnyű volt minden. De muszáj. Muszáj leírnom. Az mindenesetre bizonyos, hogy az idők során, a napló elején flegmázó, egyébként élettelen lányból egészen más lettem. Szóval ott kezdem, ahol abbahagytam. Teljesen beleestem Kovács Péterbe. Szinte követeltem, már másnap Padtól, hogy menjünk már, menjünk már újra koncertre. Vagy: mutassa meg, merre van a zeneiskola. Az a bizonyos rózsaszín köd, amiről az elején beszéltem, ott volt dögivel a fejem körül. Szinte őrülten viselkedtem. Kikeltem önmagamból. Ott ugrándoztam Pad ágyán, aki értetlen kék szemekkel meredt felém, majd a nyolcadik "Radiátor, elárulnád, mi a franc bajod van?" kérdésre végre feleltem.

  • Ó Pad! Legeslegjobb barátom! Szerelmes... Szerelmes vagyok!

Pad nézett rám. Majd elnevette magát és vállat vont. Rá volt írva az arcára, hogy nem vesz komolyan.

  • Az a fiú- rebegtem- ott középen... a gitárral.

  • Szóval ezért akartál annyira bemenni a fiú öltözőbe- szólt rám bujkáló mosollyal- Egyébként Péternél bunkóbb gyereket ki sem foghattál volna, jól csinálod- cinikuskodott.

  • Mekkora barom vagy!- kiáltotta rá.

Egészen hátra hőkölt meglepetésében. Majd én rögtön bocsánatért esedeztem.

  • Jaj, tudod, nem úgy értettem, Pad...

Ám legjobb barátom arca nagyon keserű volt.


Egy hétig terveztem, hogy hogyan fogok elmenni új szerelmemhez. Így nem mehetek, amilyen állapotba akkor voltam, gondoltam. Egyetlen rendes ruha, béna haj, stílus nélkül... Persze egyedül nem tudtam kiküszöbölni a problémát. De pontosan ismertem egy embert, aki remekül öltözött, ráadásul forrt benne a versenyszellem és ha a fejébe vett valamit... Szóval Pad nővére. Ami. Amikor legközelebb felmentem Padékhoz, szinte alig foglalkoztam Paddal. Rögtön megrohamoztam Ami szobáját.

  • Mivan- röffent rám.

  • Szia, Ami. Szűkségem volna a szakértelmedre.

Flegmán felnézett a laptopjából.

  • Éspedig?

  • Tudsz belőlem egy olyan lányt varázsolni, akitől elájulna bármely legény?

Ami szemében valami felcsillant. Rögtön felpattant és már munkához is látott. Fiókjából a lehető legkülönbözőbb kozmetikai szereket rángatta elő. Szekrényét kicsapta, ruhaneműekt dobált szerteszét. Körlübelül egy óra múlva megkaptam új önmagam. Amikor belenéztem a tükörbe, majdnem dobtam egy hátraszaltót csukamozdulattal. Fekete csőnadrág volt rajtam, egy régi magassarkúja Aminek, egy ejtett nyakú, szürke, gyönyörű, lenge póló szintén Amitől. De még is az arcom volt a legmeglepőbb. A pattanásaim, mint a kámfor, úgy eltűntek az alapozó alatt. Haloványan kifestett szem, hosszú szempillák. És a hajam... Az én béna, lehetetlen szalmaszőke, fiús hajam... Ami itt ott nyírt neki egy kis fazont, volt benne tupír, zselé, lakk, minden ami kell. Eszméletlen jól nézett ki. Vagány. A lehető legvagányabb. Ámulatomat látva Ami büszkén csípőre tette a kezét. Gyors puszit nyomtam neki hálám jeléül, amit frankón letörölt az arcáról. Na mindegy. Vígyan berohantam Padhoz. Egészen be voltam sózva és (csak hogy gyakorlatozzam) kacérkodva léptem hozzá, suttogtam valamit a fülébe. Ő fel se nézett. Csak ült, és egészen szomorúnak látszott. De nem is igazán izgatott, ott hagytam gyorsan. Azóta sikeresen kiderítettem, hogy hogyan juthatok el a zeneiskolába, és hogy milyen időpontokban érnek rá a gitárzenekar tagjai. Alig tizenöt perc múlva már ott voltam a suli előtt. A kilenc gyerek ott állt és dohányoztak. Uh, füst szaguk volt. De nem érdekelt. Odaléptem hozzájuk és egy hangos sziával kiáltottam rájuk. Azok, kicsit értetlenkedve néztek rám.

  • Hát nem ismertek fel? Tudjátok, találkoztunk egy hete a koncertetek után, az öltözőben!

A fiúk röhögve emlékeztek vissza rám.

  • Te vagy a Pad gyereknek a csaja?- röhögött Péter, a szerelmem, akinek elvesztem szemeiben.

  • Nem, nem!- tiltakoztam- Én teljesen egyedülálló vagyok, Pad csak a barátom!

A fiúk ezzel a kijelentéssel nem törődtek. Sőt, többnyire velem se foglalkoztak. Beszélgettek, de nekem ez pont elég volt. Felhőtlenül boldog voltam attól, hogy bámulhattam Kovács Pétert.


Teltek a hetek. Én, mint hű rajongó, szinte mindenhova, a legkisebb zavartatás nélkül követtem Kovács Pétert. A nélkül, hogy észrevettem volna, hogy a haverjai könnyesre röhögik magukat rajtam. Két hétig egyetlen könyvet sem olvastam el, de még csak bele se kezdtem egybe se. Az órákon viszont kinyílt a csipám, állandó beszólogatásokkal nyugtáztam mindent, az osztályomnak egyre inkább központibb része kezdtem lenni az új megjelenésemmel és viselkedésemmel. Elkezdtek kedvelni. Mindenki egytől egyig. A tanulmányi átlagom vészesen leromlott- ugyan eddig sosem vettem részt a tanórákon, mindig olvastam, de otthon betűről betűre végigbújtam a tankönyveket, ezzel többnyire jó jegyeket hazahozva. Anyám kedvelte az új szerelmes énemet. Bár néha sajnálkozott, hogy nem Pad lett szívem választottja és hiányolta, hogy kevesebbet kezdett el meglátogatni engem. Csöndes voltam ilyenkor. Nem feleltem neki. Pad... aki mostanába olyan, mint a citrom. Vagy mint a csukamájolaj. De, ez van, ődolga. Valóban ritkán mentem már hozzá. Akkor is csak ültünk, ő néha kérte, hogy énekeljünk, de én nemet mondtam. Én néha kérdeztem Péterről, ő meg hallgatott, és lesúlytott fejjel nézett maga elé, mint Bernát kutyám, amikor későn kapta meg az ebédjét annak idején.

Szóval követtem mindenhova Pétert. Zeneiskolába, onnan haza, vagy boltba, vagy a haverjaihoz. Bármerre, bárhova. Így váltam közröhej tárgyává. Először a fiú zavarodottan vette a helyzetet, majd egyre inkább megszokta. Sőt, egy mustársárga reggelen, a boltba rámrivallt, hogy van e nálam kézpénz. Én adtam neki. És akkor rájött, hogy még is lehet bennem valami hasznos is. Szinte az összes zsebpénzemet rá költöttem attól fogva.

Akkor már jócskán benne jártunk a télben. Anyám megértő volt, amikor elfoglalt voltam, ezért egyre többet járt boltba, meg egyéb helyekre, ahova amúgy mindig én szoktam. Egyik fagyos, fakó délutánon, a sétányon álltunk, a Zeneiskolai próbája után. Egészen meglepett, amikor csak úgy, kedveskedve hozzámszólt.

  • Szóval, mi is a neved kislány?

Eléggé meglepett, hogy több hétnyi mindennapos együttlét után ezt nem tudja. De azért hebegve, gyönyörteljesen feleltem neki:

  • Radi... Radi vagyok.

  • Ó, Radi- olvadozni kezdett alattam a hó- Lenne kedved talizni egyet vasárnap?

Ég és föld szakadna rám! Gondoltam akkor. Hevesen bólogatni kezdtem.

  • Rendben- mondta csábosan- A Budaörsi úton leszünk a haverokkal, ott van egy felüljáró, szóval ott tali, oké?

Újra bólintottam, arcomat pedig elöntötte a pír, amikor homlokon csókolt. Majd elslisszolt, én meg követni se tudtam. De nem is baj. Szökdécselgetve indultam hazafelé. És út közben vígan beugrottam Padhoz. Felszáguldottam a lépcsőn és rámosolyogtam az ajtóban. Meglepte az őszinte örvendezésem. És ő is vidám lett.

  • Na mi van, vigyorikám?- nevetett rám Colgate reklámos fogaival.

  • Ó, Pad! El se hiszed mi történt... Milyen kár, hogy még csak kedd van!

Ám amikor részletesen elmeséltem a történetet, akkor már kevésbé mutogatta fogait. Inkább szemöldökét összehuzogatva szólt.

  • Budaörsi út? Hiszen az kinnt van a fenébe! Ilyen elhagyatott helyen? Egy felüljárón? Nem tetszik ez nekem, Radi! Ne menj el!

Erre mérhetetlenül dühös lettem.

  • Neked mi a fene bajod van?! Tudd meg azt csinálok amit akarok! Mindent elrontasz! Ha a szerelmemmel akarok találkozni azt nem akadályozhatod meg!

  • Kérlek... Radi... Kérlek- suttogta és egy pillanatig azt hittem elsírja magát- Ne menj oda!

  • Hagyj békén!- rivalltam rá- Nem hagysz élni! Nem szólhatsz bele mindenbe és nem parancsolgathatsz! És kérlek ne szólj hozzám és ne gátolj meg semmiben! Köszi!

Azzal a szobájára csaptam az ajtót. Ami csudálkozva bámult ki a saját lakja ajtaján:

  • Látom te is jó kedvedbe vagy- mondta.

Dühösen leráztam magamról Csimpit, kicsit talán túl nagy lendülettel, mert a kissrác sírni kezdett a kövön. De nem érdekelt, dérrel-durral hagytam el a lakást és hazáig szaladtam. Otthon sértődötten ültem. A nagy merengésben fel se tűnt, hogy anyám nem jött haza egy ideje. Mikor már órák óta színét se láttam, hirtelen megcsörrent a telefonom.

  • Jó napot kívánok- szólt bele egy idegen férfi- Kellemetes Meleg Radiátorral beszélek?

  • I...igen.

  • Az ön édesanyja elcsúszott a jégen és eltörte a lábát több helyen. A kórházban hamarosan műtik. Kérem semmi pánik, hozza a be az édesanyja dolgait. Pár napig bennt tartjuk a kórházban, majd vasárnap is elvégzünk rajta egy második műtétet.

Halálra rémültem. Elfogott a bűntudat. Jaj, miért kellett anyámnak a jeges úton boltba indulnia? Azzal összepakoltam és elindultam a kórházba bánatosan.

Így hát egész héten anyámnál ültem a kórházba. Még kikérőt is kaptam a suliból. Ültem anyámmal, akinek tényleg súlyos bajok voltak a lábával. De miután szellemileg teljesen jól volt, már nem mardosott annyira a bűntudat. Az agyam kattogni kezdett. Vasárnap is műtik anyát. Jaj! És nekem pedig vasárnap nagyon fontos teendőim vannak. Valakinek viszont bennt kell lennie az operáció után. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam Pad számát. Tudtam, hogy csak a kibéküléssel lesznek nehézségek, de anyám szereti Padot, úgyhogy a feladatot pont rá szabták. Fél óráig beszéltem, halkan vitázva barátommal. Majd miután merülni kezdett a pénz a kártyámról úgy zártam le a beszélgetést, hogy:

  • Nem érdekel mit gondolsz, Pad, de muszáj itt lenned anyámmal vasárnap és tudom hogy ráérsz! Köszi!- majd letettem.

A dolgot teljes mértékben letudottnak éreztem.


Vasárnap délelőtt már hangulatom a tetőfokára hágott. Fel, s alá mászkáltam a szobába, hajamat igazgatva és kezemben egy térképet forgatva. Rengeteget buszoztam, villamosoztam, de teljesen hibátlanul, egy óra alatt odaértem a Budaörsi útra. Hat sávos autóút, teljesen Budapest szélén. A felüljárót is megleltem. Meg is pillantottam szerelmemet a felüljáró legtetején, középen, a havas szélben állt. Ugyan a haverjait nem láttam, még akkor sem amikor fölértem a hídra, de nem zavart. Sokkal jobb lesz kettesben! Odaértem mellé, a hideg szélben így szólt:

  • Szia, Radi! Már vártalak. Egészen lila az ajkad a hidegtől- mondta.

  • Hát, eléggé fúj a szél- feleltem erre.

  • Majd megmelengetem!

Azzal átkarolt és legnagyobb megdöbbenésemre hosszan és lassan megcsókolt. A csók szokatlan volt, de meleg, és a sokadik után már egészen belejöttem. Ott csókolóztunk a korlátnak támaszkodva, percekig, a jeges szélben. Amaz úgy süvített a fülem mellett, hogy alig hallottam valamit. Mintha a távolról egy "Radiiiiiii" kiáltást hallottam volna, de nem igazán érdekelt. Közben Péter keze lejjebb csúszott, a derekam alá. Nem zavart. Sőt, még azt is tűrtem, amikor benyúlt a kardigánom alá. Csókjai egyre hevesebbek lettek. Közben, már teljesen biztos voltam benne, hogy valaki a nevemet üvöltözi. Miközben Péter egészen zavarbaejtő helyeken kezdett el fogdosni, már kicsit kellemetlen hangulat uralkodott el rajtam. Oldalra pillantottam, és megláttam a felém rohanó Pad alakját. Péter nem vette észre, csak ölelt és tapizott tovább. Pad ideért. Egy rántással eltaszította mellőlem Pétert. Az, csak rárivallt, majd újra magához szorított. Pad feje vörösleni kezdett és előkapta a telefonját.

  • Húzz el innen! Szállj le róla! Hallod? Hívom a rendőrséget!- lóbálta a telefont.

Péter röhögve eresztett el hirtelen, majd menekülni kezdett. Pad utána futott és mivel sokkal vékonyabb és gyorsabb volt, hamar utolérte. Már csak annyit láttam, hogy belerúg, mire Péter nagynehezen letántorgott a lépcsőn. Aztán Pad hagyta elfutni. Majd lassú léptekkel elindult felém. Összegomboltam az ingemet, majd közben elfutotta agyamat a méreg. Hol is kéne most lennie Padnak? Nem meg mondtam, hogy nem jöhet ide? Mi köze ehhez? Hogy meri bántani Pétert? És az anyám?! Mire ideért, csak ennyit bírtam kinyögni nagy dühömben:

  • Gyűlöllek! Menj innen! Azonnal! Takarodj!

Majd zokogva szaladtam el anyámhoz a kórházba.


A műtét sikerült. Pad a







www.aranyelet.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!